Kecsege

Kecsege - Acipenser ruthenus Linné

Szinonim: Acipenser gmelini (Fitzinger & Heckel, 1836); Acipenser gmelini Fitzinger (Herman, 1887); Acipenser ruthenus brevirostris (Antipa, 1909); Acipenser ruthenus ruthenus n. marsiglii (Berg, 1948).

A fajnév Oroszország latin nevéből (Ruthenia) származik. A test áramvonalas, nyúlánk. A feje megnyúlt, ormányban végződik, hossza meglehetősen variábilis. A kereszthelyzetű száj kicsi, szélessége a fej szélességének 60-65 %-a. Az alsó ajak középen megszakított. A bajuszszálak hosszúak és rojtozottak, hátrasimítva elérik a felső ajkat. A testszín nagy egyedi változékonyságot mutat, a hátoldal rendszerint zöldesbarna, a hasoldal pedig sárgásfehér. A mellúszó nagy és erős. Az úszók színe szürke, a vértek piszkos- fehérek. Néha előkerül teljesen fehér (var. albinea) ill. narancsvörös változata (var. erythraea) is (Lukin et al., 1981; Holčik, 1983). A Tiszában élő populációban a tejesek mell- és hasúszói rövidebbek, mint az ikrásoké (Vladykov, 1931), hasonló ivari dimorfizmust mutattak ki a dunai kecsegék esetében is (Oliva és Chitravadivelu, 1972). Az ormány hosszának és formájának variabilitása már régóta foglalkoztatja a halbiológusokat. Legtöbbjük elkülöníti a hosszú kihegyezett és a rövid tompa orrú formát. Berg (1948) szerint a hegyes orrú forma tavaszi, a tompa orrú pedig őszi vándorló. Az utóbbi forma testhossza gyorsabban növekedik, ami alapján genetikai különbséget is feltételeztek (Shmidtov, 1939; Lukin, 1956). Szaporodási képességük nagyobb, élettartamuk is hosszabb. Többen azon a véleményen vannak, hogy sem a morfológiai, sem pedig az ökológai különbségek nem elégségesek a két forma elkülönítéséhez (Jankovič, 1958; Musatov, 1964). Shilov (1972) szerint a kecsege orrának hosszában és formájában mutatkozó nagy variabilitás oka a vágótokkal (rövid orrú forma) és a sőregtokkal (hosszú orrú forma) való hibridizációban keresendő. A szóban forgó fajok mesterségesen előállított hibridjein végzett kariológia vizsgálatok nem támasztják alá ezt a hipotézist. A kecsege teljesen édesvízi életmódra áttért tokféle, csak a Kaszpi-tenger vízgyűjtőjén ismeretes a folyók torkolatába bevándorló formája (szemimigrációs forma). Az ivarérettséget a tejesek 4-5, az ikrások valamivel idősebb, 5-6 éves korukban érik el. Az ivarérett hímek minden évben részt vesznek az ívásban, a nőstények nemi ciklusa a hetedik életév után meghosszabbodik és két évig tart (Jankovič, 1958). Nagyobb rajokat csak a telelés és az ívási időszakban alkot. Ívásra a folyók felsőbb szakaszaira vándorol, ahol a vízmélység legalább 6-10 m. A 2-2,9 mm átmérőjű ikrákat a hordaléklerakódástól mentes, kavicsos folyószakaszokon rakják le április-május hónapokban 12-17 ^oC vízhőmérkékleten (Jankovič, 1958). Amikor a víz hőmérséklete 20-21 C fölé emelkedik, vagy kevesebb, mint 9 ^oC, ívását megszakítja (Lukin, 1947). A 13 ^oC-on 4-5 nap múlva kikelő lárvák 7-8 mm hosszúak, önálló táplálkozásukat 5-6 nap elteltével kezdik meg. Az egyhónapos ivadékok már 3-4 cm nagyságúak, augusztus-szeptember körül 8-18 cm-esek. A Dunában élő populáció testhossza gyarapodik a leggyorsabban, mindamellett megjegyezni kívánjuk, hogy a hazánkban előforduló tokfélék közül a leglassabban növő faj. Maximális testméretei is elmaradnak a többi tokfélétől, kivételesen hossza meghaladhatja a 100 cm-t, tömege a 16 kg-ot. A legidősebb eddig fogott példány a Kujbisev-tározóból került elő, amely 27 évesnek bizonyult (Lukin et al., 1981).